Rendezői koncepció:
Szabó Magda: Kígyómarás
Rendezői koncepció a Soproni Petőfi Színház előadásához
A darab műfajisága és a címváltozás. Szabó Magda első színpadi műve valójában adaptáció – saját regényének, az 1960-ban keletkezett Disznótornak a színpadi változata. A regény az írónő eredeti szándéka szerint – ahogy ő maga vallja – „rekviem anyám meggyötört gyermekkoráért, azért a Jablonczay Lenkéért, akinek úgy, olyan körülmények között kellett felnőnie, hogy minden hajlama szerinti, szabadba vivő útját elállta valaki, s akinek minden későbbi kudarcáért, elporlott lehetőségéért az a meggyilkolt gyermekkor a felelős”. A regény szereplőinek és a belőle készült dráma alakjainak sorsában többszörösen is szétosztódik (vagy inkább felerősítődik) az anyai lehetőségek töredékessége, be nem teljesülése: ott van a Tóth testvérek, Sándor és Sára önáldozatában, akik bátyjuk, János taníttatása miatt nem tudják kifutni saját pályájukat, de paradox módon ott sejlik Tóth János tragédiájában is. János látszólag mindent elér: kiemelkedik a több évszázados hagyománnyal rendelkező kétkezi szappanfőző családból, tanult ember, értelmiségi lesz, megkapja a vágyott nőt – mégis ez a kiemelkedés okozza a vesztét is.
A regény címmé tett központi motívuma, a disznótor, amelyre Tóthék készülődnek, a drámában csupán mellékes esemény lesz (csak a darab ötödik képében találunk rá utalást az elfelejtett bors és a Klárika néninél tartandó toros ebéd említésével), a valóban lényegi momentummá – amely bekeretezi az idővákuumok által szabdalt történetszövést – Tóthék szappanos műhelyének újranyitása válik. A műhely s vele a több évszázados hagyomány elvesztése, majd az újbóli önálló családi egzisztenciateremtés reménye fogja közre azt a harminc évet, amelynek kiragadott kockáiból összeáll a Tóth család, illetve Tóth János tanító sorstragédiájának mozaikképe.
A dráma címváltozása (Disznótorból Kígyómarás lesz) is jelzi az eredeti epikus történet hangsúlyainak eltolódását – még annak ellenére is jól érzékelhető mindez, hogy az írónő ún. szerzői utasításaiból nagyon is kiérződik az elbeszélői mentalitás (pl. az egyes szereplők lelkiállapotának kínos pontosságú megfestése vagy a hősök cselekvését indokló motívumok szinte „szájbarágós” magyarázata). A címváltozás jól mutatja, hogy a cselekményről a bensőre, a lelki folyamatokra helyeződik át a nyomaték. A „kígyómarás” sokkal elvontabb, áttételesebb cím, sokkal gazdagabb a konnotatív jelentéstartalma, mint a „disznótor” szóé. Egyrészt felidéz egy fiziológiai állapotot, egy gyors lefolyású, gyakran halálos betegséget, amelyet a kígyó mérge okoz – utalva a Tóth család és János sebzettségére, másrészt a főhős, Tóth János szempontjából áttételesen meg is jelöli a veszélyforrást. Mint tudjuk, a magyar hiedelemvilágban sok babona fűződik a kígyóhoz: kígyóbőrből készült ostorral a lovakat táltossá lehet változtatni, a kígyót agyonverő bottal lehet rontást hozni és rontást hárítani.
A darab szempontjából igen figyelemre méltó az a XVII. századi előírás, amely a kígyómarás esetére szól: „Amely kígyó megmar, annak (ha megkaphatod) hamarjában megölvén, vágd el a fejét, s törd össze fokhagymával, és frissiben kösd reá, s hadd álljon a seben két, három nap, ha megdagadt is, elmúlik, s meggyógyul.” Mintha János és Paula csatározása rémlene fel az évszázados leírás mögött… Hasonlóképpen áthallásosak a „a szeretteit és szerelmesét szeretetükben próbára tevő szerelmes” románc-motívumát tartalmazó balladák, amelyek közül magyar nyelvterületen a csángó változatok szerepeltetnek áspiskígyót (ez középkori feljegyzések szerint gyorsabban öl, mint a vipera).
Krúdy Gyula Álmoskönyve szerint a kígyómarás: őrizkedj ellenségeidtől. Kígyó, amelyet nem lehet kikerülni, sem előle elfutni: rossz jövő. Más álomfejtők szerint a kígyómarás jelentése: egy asszony álnok és alattomos mesterkedései folytán kellemetlenségeink lesznek. Erősebb idegzetűeknek érdemes megnézni az interneten a kígyómarásokról készült fényképeket, bizony csúnya seb ez. Hát még ha az ember lelkét éri.
A dráma és az előadás viszonya. A darab első olvasatában lélektani realista drámának tűnik fel, amolyan életes játéknak. Egy város több évszázados múltra visszatekintő szappanfőző családjának XX. századi, groteszk történelmi fordulatokban gazdag élettörténete (a nagyüzem megfojtja a kisüzemet a húszas években, majd paradox módon a kollektivizáló kommunista hatalom adja vissza számukra a kisipar szabadságát, a Rákosi bukását követő pillanatnyi fellélegzésben) az egyik oldalról, a másik oldalról viszont egy szerelmi dráma, amely mögött társadalmi-szociológiai léptékű mozgások sejlenek föl (János társadalmiosztály-váltása – aki kisiparos családból tanító-értelmiségi lesz, illetve szerelmének, Paulának a deklasszálódása). Mindezt átszínezi a szerelmi vetélytárs, Szalay Gábor orvos apjának kommunista múltja az első világháború után, ill. Gábor pártkarrierje az ötvenes években. Ezeket a társadalmi méretű kataklizmákat a családtörténetben három évszám jelöli ki: 1955 karácsonya felé közeledve – 1943 háborús jelenetei – 1929 válságos évei.
Mind e mögött ott vibrál egy évtizedeken át tartó szerelmiháromszög-kapcsolat János, Paula és Gábor viszonyában, amely azonban csak felmutatója annak a belső drámának, amely Tóth János lelkében zajlik. Az életmódot és osztályt váltó, a szerelmesét megszerző tanító keserves árat fizet a társadalmi ranglétrán való emelkedéséért. Az egzisztenciális-társadalmi feljebb jutás és a látszólagos családi boldogság ára önazonosságának, identitásának feladása. A feleség elvárásaihoz igazodva megtagad mindent: huszonhat éven nem látogatja anyját, testvéreit – ezzel eldobja magától gyerekkorát, emlékeit; reverzálist ad (írásbeli beleegyezés abba, hogy gyermekei a felesége katolikus vallását követik majd) – megtagadva a hitét; a szerelmi megcsalatás miatt megrendül becsületében és megaláztatik férfiúi büszkeségében.
A dráma erre a belső mozgásra, az identitás feladásának fázisaira helyezi a hangsúlyt, az előadás pedig ezt kívánja felerősíteni a maga színházi eszközeivel.
A dramaturgiai építkezés sajátosságai. Az eredetileg három felvonásból – felvonásonként két-két képből – álló darabot az előadás két részre tagolja, azonban a hatodik kép mögé beilleszt még egy képet: a hetedikben egy rövid jelenés erejéig visszahozza az első kép végét, Tóth János sok évtizedes kihagyás utáni betoppanását a szülői házba, gyilkossága megvallását, a megjelenő betlehemeseket, illetve az általuk énekelt protestáns éneket Pécselyi Király Imrének az 1600-as évek derekán szerzett szövegével:
Krisztus Urunknak áldott születésén,
Angyali verset mondjunk szent ünnepén,
Mely Betlehemnek mezejében régen
Zengett ekképpen:
Dicsőség légyen ott fenn az Istennek,
Békesség légyen földön az embernek,
És jóakarat mindenféle népnek
És nemzetségnek!
A Pécselyi-szöveg és a protestáns ének dallama nemcsak keretbe fogja az előadást, de egyúttal jelzi a főhős identitáskeresésének irányát is: a megtagadott hit, a gyermekkor, a családi emlékek és értékek visszavétele hozhatja meg számára a támaszt, a feloldozást és megtisztulást.
A játéktér, a jelmezek, a díszlet- és kellékvilág rendszere. A játéktér három egyenlő körcikkrészre tagolt forgószínpad, amelynek egy-egy szelete a három fő életteret idézi: a Tóth család szappanos műhelyének kopott szürke háttere előtt vaskályha, edények, hordók sorakoznak; Kémeryék kopottan patinás fekete világában groteszkül torz családi portrék függenek a levegőben szinte elviselhetetlenül nagy mennyiségben, a teret egy zongora uralja; Tóth János dolgozószobájának tört fehér terét egy íróasztal uralja, rajta és körülötte töméntelen mennyiségű papírköteg, zsinórpadlásról leeresztett több oszlop könyv keretezi Tóth világának szűk terét, plafon gyanánt is könyvek százai ülnek rá a térre, némelyik, mint egy-egy szárnyaszegett madár. Az időbeli váltást a terek jól érzékelhető átrendeződése jelzi. A tér – mint látható – nem törekszik a realitásra, erősen stilizált és leegyszerűsített voltában az éppen játszódó jelenetek korát idézi csupán fel, lehetővé téve a nézői azonosítást. Hasonlót mondhatunk a jelmez- és kellékvilágról is. Kiemelt fontossággal bír a jelmezek eklatáns korhoz köthetősége.
A zenei világ és a játékstílus összefüggései. Ahogy korábban már jeleztük: az áttételes, gazdag konnotatív jelentéssel bíró cím szinte biztat a nem-reális megvalósítási lehetőségek keresésére. A dráma és az epika határán mozgó, szétszabdalt és felforgatott, időugrásokkal „mesélt” történet, a látszólag nyugodt felszín, a hétköznapi események mögött feszülő ellentmondások, izzó indulatok a balladák világát idézik. Az előadás formájában – ahogy a ballada műfaja – sokszínű és sűrített, hangulatában komor tónusú, irányultságában példázatszerű, etikai magvát tekintve az Arany-balladák egyéni és közösségi felelősségre tanító célzatával rokonítható.
Az előadás zenei világát lényegében a dudaszó, kis részben pedig a protestáns népének uralja. Dudakísérettel, láncos botokkal, ördögtáncra emlékeztető mozgással érkeznek a darab első jelenetében a felnőtt férfiak betlehemezni, majd az előadás végén a megváltó születését invokáló énekkel búcsúznak, bekapcsolódva a gyilkos tanító megrendült énekébe.
Ahogy a zenei világ is kifeszül az előadás nyitó és záró jelenetei között, ugyanúgy feszíti az előadást a profán történet és a szakrális zeneiség ellentmondása: János önfeladása és a gyilkosság brutalitása felesel a Megváltó várásának gyengédségével. A színészek is a pszichologizáló szerepfelfogás ellenében játszanak: nem színészi alakítást követel meg tőlük az előadás, hanem jelzésszerű, intenzív ott-létet, ha úgy tetszik létezést.
Az előadás üzenete. Az előadás tiszta, de erőteljes képekben, pergő tempóban, mégis szaggatott időrendet követve kíván fogalmazni. Nem foglal állást, nem ítélkezik, csupán megmutat és felmutat: emberi tartás, morális váz, az emlékek és hagyományok megtartó ereje nélkül elpusztul az ember(iség). Mi marad reménynek? Ahogy Kányádi Sándor fogalmaz rövid, egymondatos versében, a Hattyúdal címet viselőben:
úszó
jégtáblára
menekült
didergő
emberpár
karácsonyi
zenét
sugároz
minden
hullámhosszon
Sopron, 2014. január 15.
Pataki András, rendező
